politikai definiciók, alapfogalmak

Az előző részt egy egyoldalas kis cikknek szántuk, nem (így) jött össze, ráadásul máris felmerültek további alapvető tisztázni valók, s már most fix, hogy legalább egy fejezet még ezenkívül is hátra van. E jelen fejezetben pedig nem kevesebbre vállalkozunk, mint arra, hogy szakítunk a kétpólusú politikai térképpel – mondván: először csoportok vannak, s csak aztán az eszmék, amiket e csoportok megfogalmaznak, az alapján, hogy mit akarnak.

az 1. részt lásd itt

a liberalizmus problémája

A 'liberalizmus' különleges kihívás a baloldalisággal kapcsolatban, hiszen tekinthetjük úgy is, mintha az liberalizmus a baloldaliság egy meghosszabbítása lenne, és mint ilyen, alapvetően baloldali, miközben, ha belegondolunk, azt látjuk, hogy a liberalizmus időnként, ill. egy ponton túl totálisan ütközik a baloldaliság nem egy alapelvével. Aztán még itt van a különbség a gazdasági és társadalmi liberalizmus között is … – kemény dió, és meglehetősen trükkös.

a szabadság a barikádra viszi a felhőkarcolókat

Akárhogyan is, nincs művész, költő vagy fiatal, aki ne nevezné magát boldogan liberálisnak. A liberalizmus a leglelkesítőbb fogalmak egyike. De vigyázat, ezt is hamisítják!!! Amikor mi, egyszerű halandók azt mondjuk „én liberális vagyok”, arra gondolunk, hogy megengedőek, toleránsak, sőt, támogatóak mindenféle nem-destruktív másság felé, és be vagyunk indulva a szabadságjogokra, a haladó társadalmi mozgalmakra – nagyjából ennyi. Aztán látunk egy liberális pártot, és elkezdünk rájuk szavazni, és évről vére konstatáljuk, hogy valami nem stimmel, hiszen a te liberális alapelveiddel totál ütközik az, amit az un. liberális párt művel a politika porondján. Mi történik ilyenkor?

Később megtanuljuk, hogy a liberalizmust gazdaságilag is szokták érteni, azaz, az illető liberális párt valójában nem hazudik, sőt, a legőszintébben tűzi zászlajára, hogy miről szól a politikájuk – mindössze kihasználják, hogy félreérthető az elnevezés, illetve a címke (illetve hogy az alapfogalom továbbfejleszthető, és egyének helyett cégek, corporation-ök jogainak az érdekében is alkalmazhatják).

Aztán hallunk olyat, hogy „szabadelvűség” és a „szabadság-pártiság” , és hogy nem árt konkrétan definiálni, miről beszélsz egyáltalán, de ez már a társadalom számára követhetetlen értelmezősdi, plusz, ha egész életünkben úgy használtuk a „liberális” kifejezést, hogy azon belül odagondoltuk a szabadságot is, és csomó minden mást is, akkor nehogy kiderüljön már, hogy a liberalizmus inkább a TB-privatizációt jelenti, mint a melegházasságot, vagy hogy a kettőt csak együtt lehet akarni, csomagban.

Találjanak ki ők egy új fogalmat maguknak, és hagyják békén a liberalizmusunkat – gondoljuk, de az van, hogy előbb-utóbb alulmaradunk a vitában, mert abból, amit mi liberalizmusként tekintünk, egyenesen (majdnem egyenesen) bomlik ki az, amit ők liberalizmusnak neveznek (szabadságot a piacnak, szólásszabadságot a cégeknek, illetve liberális bánásmódot, hadd tegyék, amit a genetikai kódjuk diktál – egyék meg a kishalakat, és fűzzék láncra a fogyasztókat). Az ő liberalizmusuk, liberális gazdaság-politikájuk a mi liberalizmusunk meghosszabbítása, kiterjesztése, még akkor is, ha senki sem kérte fel őket arra, hogy kiterjesszék, és ha ez a kiterjesztés a fogalom totális, cinikus megcsúfolása. Nincs más hátra, úgy tűnik, fel kell adnunk ezt a szép fogalmat …

a liberalizmus eredetileg

Eredetileg a nem legalsó, nem proletár és nem szegény rétegekre jellemző, közülük is azokra, akik szimpatizálnak a társadalom és a rendszer reformjával, és azzal, amit az alsó rétegek követelnek progresszív mozgalmaikkal, forradalmaikkal. A liberalizmus a leggyönyörűbb dolog – eredetileg. Olyan emberek, akiknek részük van a jólétben, ahelyett, hogy a rendszer oldalán állnának, azok oldalára állnak át, akik azért harcolnak, hogy nekik is lehessen életük. A harcot pedig ne forradalmak, fegyveres összecsapások idejére értsük (1848), hanem a hétköznapok kulturális harcára „is” (bármelyik korban), mert ez a harc folyamatos, vannak, akik bent vannak, és vannak, akik kint, vannak, akik fent, és vannak, akik lent, és vannak, akik örömmel fogadják el a helyüket, míg vannak, akik kilépnének ebből a rendszerből, annak ellenére, hogy ez az érdekeikkel ellentétes. A liberalizmus a különböző „osztályokat” elválasztó látható vagy láthatatlan falakat áttörve közösséget érez és valósít meg azokkal, akiknek nincs olyan életük, mint lehetne, és azért, hogy nekik is legyen, hajlandóak lemondani arról, vagy annak egy részéről, amijük van (és ezt másoktól is elvárni). Plusz bíznak benne, hogy ettől az egész társadalom, az egész élet szebb, jobb és emberibb lesz.

a szabadság a barikádra viszi a népet

Rose a Titanic-ban a leggyönyörűbb liberális lány (ha már itt tartunk a valóságos szereplők közül Guggenheim és barátai „is” csodálatosak, akik visszautasították, hogy a túlélésükért küzdjenek, más emberek életének a rovására, és ott van a zenekar, és még sokan mások, sajnos).

A liberalizmus a felvilágosodás egyik leggyönyörűbb virága, sőt, fordítva is igaz, a felvilágosodás a liberalizmus virága, hiszen a szegény polgárokhoz képest többlettel, legalább is tudással rendelkező, esetleg magasabb társadalmi osztályokban élő értelmiségiek vetették fel eleve, hogy jó lenne újragondolni ezt a társadalmat, meg a feudalizmust, meg az egész rendszert.

a liberalizmus a mai társadalmainkban

Ma a liberalizmus a legkevésbé jellemzi társadalmainkat, a műveletlen szegény rétegeket gyakran ostoba szélsőjobbos csőcselékként tekintik, vagy sátrakban kempingező csövesekként (USA vs. Occupy), és könnyedén azonosulnak a tévébemondókkal, akik ilyet mondanak a köztévé (= national tv) képernyőjén, hogy „nem tudjuk, mi az, amit a tüntetők akarnak, de nagyon reméljük, hogy hamar megkapják, és hazamennek” (2006 szeptember 17(?)). Általában pedig végfelhasználókként tekintik őket, fogyasztókként egy fogyasztói állatfarmon. Ők ott, mi itt. Az egy más kultúra.

a nép barikádra viszi a szabadságot

Márpedig társadalmi szolidaritás, és baloldali haladáspártiság, forradalmiság nélkül liberalizmusról beszélni orcátlanság. Sokan ezt meg is értik, és ezért jobboldali, konzervatív, rendpárti viszonyulást öltenek magukra (az egyetlen dolog, ami ezzel kapcsolatban sajnálatos, az az, hogy a jobbra tolódó emberek gyakran nem a liberalizmusban, hanem a liberális párt(ok) politikájában csalódtak, s amiatt szerzett ellenfeleket magának egy alapvetően gyönyörű eszme).

A liberális politika a liberalizmust a tolerancia, anti-rasszizmus, fűszívás, melegházasság, és a kultúra támogatásával fedi le. Ezek a témák jellemzik a média-szerepléseiket, illetve ezek fedezik a valódi politikájukat, azaz azt, amit valójában csinálnak. A liberális témák állandó pingetése látszólag jó ötlet, látszólag pozitívum, ám sajnos, a valóságban általában kontra-produktívak.

(erről bővebben majd máskor).

Másfelől, akár úgy is tekinthető, hogy ez a legtökéletesebb álca. Mert hogyan is hibáztatnád az orvost, aki a család legjobb barátja, és ingyen száll ki, hogy ellásson? Hogyan is hibáztatnál egy kormányt, amelyben mindenki … „haver”. Mindenki kultúrember, mindenki liberális, mindenki a leghaladószelleműbb, mindenki magas képzettségű, szimpatikus jófej.

Hogyan is hibáztathatnál egy liberális kormányt a rossz gazdaságpolitikáért? Sehogy – plusz, ha mégis megtennéd, azt mondanák, sajnos, nem tudtunk jobbat, a kormányzás döntéshozás, megnézzük, mit lehet tenni, milyen opciók vannak, ott és akkor nem tudtunk jobbat. Szakértőkkel dolgoznak, maguk is szakértők – hogyan is ne bíznál meg bennük? Esetleg a te diplomád üti az ő szakembereinek a diplomáit, mindet?

Egyetlen homályos pont persze marad, éspedig az, hogy mi a politika. Hogy milyen politika mentén hozzák a döntéseiket.
És itt máris a technokrácia jelenségével találjuk magunkat szemben (amit egy külön cikkben majd bővebben taglalunk).

a liberalizmus mint technokrácia – egy „új” politikai pólus

A technokrácia nemcsak úgy kötődik a liberalizmushoz, hogy az egy annak annak álcája alatt működtetett politika, de logikailag is rokonok (még ha a világ legcinikusabb, legbestiálisabb fogalom-eltérítéséről van is szó). A technokrácia = liberalizmus, mint a rendszer liberalizálása, az emberi befolyás minimalizálása. A kapitalizmus elszabadul, a gépezet elszabadul (lásd elmúlt 20 év, globálisan). A liberalizmus a technokráciával találkozva átment önmaga ellentétébe (a posztmodern egyik vívmánya).

Olyan emberek, akiknek részük van a jólétben, és ahelyett, hogy a rendszer oldalán állnának a rendszer oldalán állnak, és azok oldalára állnak át (osztály)ellenségként tekintik azokat, akik azért harcolnak, hogy nekik is lehessen jó életük.

A technokrácia röviden: az öltönyös szakértők politikája, ahol minden a gazdaságról, a GDP-ről szól, meg a termelésről – még az oktatás is. A társadalom egy gazdaság, a gazdaság pedig egy gépezet, ami hatékonyan kell, működjön, termeljen. Nincs benne baloldaliság, nincs benne rendpártiság, konzervativizmus, a gazdaság-fejlesztés (nem humánus, hanem ostoba, gépi) logikája kizárólagosan uralja a politikát. A technokrácia a kapitalizmus rendszer-programja. Maga a rendszer, tisztán, emberi beavatkozás, ráhatás nélkül. A technokrácia egy mátrix-építés, egy mátrixosítás. Egy fanatikus rendszer, globális parancsuralmi rendszer, pszichológiailag tekintve: vallásos fanatizmussal.

Ez az, amiről senki sem beszél, a technokrácia tiltott szó, szitokszó, nem ér kimondani, ha kimondod, vége a beszélgetésnek. A technokrácia nem áll szóba idegenekkel:)

a rendőrség elvezeti a szabadságot a barikádról (Occupy Wall Street)

A technokrácia egy speciális, külön politikai pólus, túl bal/jobb felosztáson. A rendszer akarata. Nem az számít, hogy mit akar az egyik- másik-, vagy harmadik típusú gondolkodást megtestesítő ember, hanem az, hogy mit akar a rendszer. Az, hogy mi a jó megoldás. A rendszer diktál. Szakértők tízezreinek hadseregén keresztül – szakértők, közgazdászok, brókerek – akik mind ugyanazt az interface-t használják, a modern közgazdaságtant. Ugyanazt és ugyanúgy. És ha mindenki ugyanazzal a műszerrel méri meg, hogy hány éppen fok van, nem meglepő, ha mindig ugyanarra az eredményre jutnak :) Ez egy nagyon beteg interface mellesleg, ezer ponton elvált a valóságtól, kezdve a GDP-vel.

A technokrácia megfoghatatlan, mégis ez a legkonkrétabb a politikában. A technokrácia a megvalósuló politika – szemben a propagált politikával. Jobb és baloldal egyaránt technokrata politikát hajt végre, ki-ki a saját stílusában kiszínezve, egy kis liberalizmusnak látszó szósszal, vagy egy „kis” díszmagyar huszáros kultúr-harccal, neo-horthyizmussal. Lásd a Fidesz egykulcsos adóját eredetileg az SZDSZ találta ki, tehát nyilvánvalóan nem jobboldali elem.

A technokrácia megfoghatatlan, ám a liberalizmus mégis segít megfogni, köszönhetően annak, hogy a két fogalom majdnem teljes fedésben van, s annak, hogy nálunk az SZDSZ, mint liberális párt valósította meg legpregnánsabban (Occupy terminológiával) „az 1% uralmát”.

A liberalizmus a technokrácia közvetlen politikai képviselete – és ezzel elérkeztük a kcs (kakaós csiga) közepéhez, amikor a nyúl lenyúlja a puskát, a vadász pedig a farkat csóválja, és minden összekavarodik. Mert milyen az a helyzet, amikor a TB-kasszát akarják privatizálni, a liberalizmus nevében? Mondván, hogy az állam rossz gazda? Meg hogy aki a privatizáció ellen van, az kommunista (ami rossz)? Milyen az, amikor kölcsönöket vesznek fel, és megszorításokat foganatosítanak, amiktől a gazdaság még inkább leépül – mi meg közben azt kell, mondjuk magunknak, hogy de hát ők azok a jófejek, akik a melegházasságot meg a fűszívást támogatják. Értitek a dilemmát …:)

Ekkor jön elő, hogy:
a liberalizmus, amiről ők beszélnek = (neo/ultra)liberális gazdaságpolitika

avagy: itt röpül az apró bötüs rész

ez a technokrácia megvalósulása

és ez az, ahol kiszállunk …

rend a lelke: a szakítás

Ezennel kimondjuk, hogy nem lehet végtelenségig nyújtani retorikával, ügyvédi, politikusi okoskodással, doktrinákkal, miegymással a baloldaliságot …

Kell, legyen egy konzisztencia a baloldaliság alapfogalmában, máskülönben egy relativizált fogalommá válik (illetve nem tudjuk ebből a státuszból visszahozni), az emberek pedig iránytű és térkép nélkül maradnak a megbolondított útjelzőtáblák rengetegében – hamis rendszerében …

javaslat:

ami konfliktusba kerül a baloldalisággal, az ne legyen baloldali ..

konklúzió:
liberalizmus, nem vagy többé baloldali fogalom!

* liberalism is no far left *

* liberalism is far from left  *

* liberalism is no left *

„BALLIBERÁLIS” oldal/ „ballib” média – minek nevezzelek?

Oké, ez is megvolt. Profi és gyors szakítás. Már csak egyetlen apró pici problémánk maradt, kitalálni, minek nevezzük a ballib oldalt. Szerencsre nagy fejtörést nem igényel, egyszerűen ki kell vonni az elnevezésből azt, hogy bal. Marad tehát a liberális sajtó. A lib sajtó. Esetleg techno-lib sajtó. A balliberális oldal helyett pedig marad a liberális pólus, esetleg liberális oldal (akárhány „oldal” lehetséges).

Ha belegondolunk, ez sok mindent megmagyaráz, miért az SZDSZ politikája volt az erőteljesebb, az, amelyik a kutyát csóválta? S miért történhetett meg, hogy egy jobboldali párt ugyanazt találja ki, mint egy liberális párt (1 kulcsos adó), illetve, hogy Bokros Lajos hogyan keveredik az MDF csapatába, vagy Mécs Imre az MSZP soraiba.

Azért, mert a liberális, a technokrata nem baloldali, és nem is ismer ilyen fogalmakat, sem balt, sem jobbot, sem jót, sem rosszat.

a ballib birodalom visszavág: viszlát baloldal

Világos, hogy ezért a minek nevezzelek-ért cserébe megkapjuk tőlük, hogy:

• proletárok vagyunk-e?

• el akarjuk-e foglalni a téli palotát (és meggyilkolni a cári családot) ?

• hogy antikapitalisták vagyunk-e?

• osztályharcot folytatunk-e?

• a Lenin összes megvan-e?

• ha nem vagyunk egy oldalon a liberalizmussal, akkor mi, baloldaliak nem vagyunk-e véletlenül jobboldaliak? – lásd az LMP-t is ezzel vádolja a „ballib” sajtó és a egész liberális oldal (=Bajnaiék és az MSZP)

Mi kilökjük őket a baloldalról, de ők is minket. Újra fel kell találnunk a baloldaliságot, mert ez a hely háborús övezet, ahol semmi sem valódi már. Így, illetve emiatt is kerül a baloldaliság egy új pólushoz, az ÖKO-pólushoz át. Ez a rendszer-módosító, progresszív pólus … szemben a liberális technokrata pólussal, amelyik egy kegyetlen piramisba rendezi a társadalmat, jó éltet garantálva a felsőbb osztályoknak (az 1%-nak, plusz a holdudvarának), és fogyasztói sorban tartva (a felemelkedés esélye nélkül), médiával butítva az alacsonyabb szinten- illetve süllyedve élőket.

folyt köv.